Gyülekeznek sötét fellegek,

A fehérvári Várkörút felett.

Csontig hatoló hideg, köd szitál,

Varjak tömege csonthalmokra száll.

Beléfojtott szó, mi fojt minden hangot,

Nincs idő kondítani a vészharangot.

Megmaradnánk! De nem engedik,

A föld színéről emlékünket eltörlik.

De vereség nincs harc nélkül,

Ellenfelünk készen, arc nélkül.

A Fekete Sereg áll vele szembe,

Elszántság látszik minden szembe’.

Lehetetlen! Dörgő hang felülről,

Harcolni mernek . . . s ágyú dördül.

Kivont kardon nem csillog fény,

Egyedüli, mégis túl erős e lény.

Lobogó zászlók, s harsanó kiáltás,

Kezdetét veszi a halálos bajvívás.

Veszíteni látszik, a fogyó sereg,

De az óriás is ezer sebből remeg.

Támadná várunkat több ezer csatlósa,

Az idő fogyása hányja őket pallosra.

Tudatlanokból sereget toborzott,

Hazugságból nekik templomot állított.

Áll a bástya, még védik!

Bár a falat karmok tépik.

Áll a vár is, de meddig?

Krónikánk nem szólhat eddig!

Halálsikolyok dermesztik csatának zaját,

Nem rettentve meg a  hadaknak árját.

Hatalmasok a hegyen,  hangja zilált,

Kiabálják ki a megmaradó áriát.

Orom csúcsára nem hall fel a sikoly,

Mely felett dögevők hordája rikolt.

Marcangolnak koncul vetett testéből

Fel nem segítenék őt estéből.

De felhők mögül újra kisüt a nap,

Csak a keselyűk hordája mi maradt.

Pusztult ellenség hever lent szanaszét.

Tarsolyukból véres arany gurult szét.

A pénz beszél! Mint oly sokat,

Nem győzhetik le a Hunyadis Sasokat!

Szárnyalunk fent magasan a kéken,

Halott keselyűk jelzik, utunkat az égen.